A password will be e-mailed to you.

Isztambul iránti szerelmem örökre megmarad és sikerült megfertőznöm a férjemet is. Hogy mit szeretek ebben a városban? Azt mondják, New York sosem alszik. Nos, akkor Isztambul is álmatlanságban szenved. Színes, kavargó, lüktető, hangos, olyan kultúrát közvetít, ami a nyugati és a keleti keveréke, egyszerre hökkent meg és bűvöl el.
Volt olyan szerencsém, hogy többször látogattam el ebbe a városba, most hadd osszam meg azt, hogy milyen is ez a város, természetesen a teljesség igénye nélkül. Első lépésben megosztanék olyan hasznos információkat, melyeket jó, ha mindenki tud, aki ellátogat ebbe a csodás városba. Vegye hát kezdetét a jó tanácsok tömkelege és a látnivalók egy része.
Kezdjük mindjárt azzal, hogy ha valaki önállóan tervezi az útját, természetesen a repülőjegy, ami az első lépése. A legolcsóbb megoldás a fapados, természetesen, a Wizz Air ajánlatai között 6990-50.000 Ft között mozog a jegyár, attól függően milyen időszakban foglalunk vagy van-e akció. Persze a feladandó csomagért külön fizetni kell, így ez lendít még az áron.
Maradjunk ezen a vonalon. Mivel a Wizz Air járatai a Sabiha Gökçen nemzetközi repülőtéren szállnak le, ami az ázsai oldal Pendik kerületében található (értsd, fényévekre mindentől, legalábbis az elég központi helyen lévő Atatürk nemzetközi repülőtér elhelyezkedéséhez képest, ahonnan a M1 Yenikapı – Aksaray – Havalimanı metró egyenesen áthalad a történelmi városrészeken), ezért úgy gondoltam, hogy szállást is az ázsiai oldalon foglalok a könnyebb közlekedés végett.
A Sabiha Gökçen repülőtér semmivel sem marad le az Atatürk mögött, ugyanaz az üvegpanoráma és profizmus jellemzi mindkettőt. Miután kiszálltál a gépből mész egyenesen és máris hopp a Passport Control-nál találod magad. Arra kell ügyelni, hogy a török állampolgároknak külön ellenőrző ablakok vannak fenntartva, de mindegyik tetejére oda van írva, hogy Turkish vagy Other nation (amúgy ez a Liszt Ferencen is így van csak EU Citizien- All nation kombinációban). Nagyon kedvesen próbálta kimondani a nevemet a Polis feliratú kék pulóvert és nyakkendőt viselő úriember. No problem, kedves öcsém az még a magyaroknak sem megy sokszor elsőre.
Már említettem, hogy a távolságok miatt nem vállaltuk a tömegközlekedést, ezért igényeltünk transzfert a reptértől oda-vissza, ami két főre 50 Eurót kóstált, de ezért magyarul elég jól beszélő sofőrt kaptunk, pontosságot és nagyon pöpec Mercedes kisbuszt. Török barátom szerint ez drága, de megéri az árát tekintve a szolgáltatás minőségét és azt, hogy én nem javasolnám az egyedül kóborlást és több közlekedési eszköz igénybevételét, hacsak az ember nem beszél törökül legalább konyhanyelven.
A transzferesek már vártak ránk névtáblával, rohanvást szétosztottak mindenkit a két kisbuszba és neki is lódultunk. Aki volt már Törökországban az tudja, hogy a közlekedés két jellemzője: 1. a KRESZ ott csak egy szó, 2. DUGÓ. Mindkettőt tapasztaltuk. Előzés-bevágás-dudálás-káromkodás… majd ácsorgás egy hosszú és tömött kocsisorban. Ez ott a móka része.
A törökök azt mondják, élni az ázsiai oldalon kell, dolgozni pedig az európai oldalon. Ez számomra is értelmet nyert ottlétünk alatt. Legtöbbször szállodában és az európai oldalon tartózkodtam, most viszont egy picike apartman jellegű házat foglaltam le, ami 3 szobával rendelkezik, közös helység az étkező, a konyha és a fürdő. Olyan érzetet nyújt, mintha csak egy saját bejáratú, komplett kis isztambuli házad lenne.
Egyébként az ázsiai Harem negyedben volt található ez a kis lépcsős tipikus isztambuli házacska, kb. 170 m-re a Sirkeci Harem Feribotu kikötőtől (és a Harem Otogar-tól tehát a buszpályaudvartól, ahová szintén el lehet jutni a Sabiháról), ahonnan komppal kb. 10 perc alatt át lehet hajózni az európai oldalra és az Eminönü negyedben érni célba. Innen már egy köpés a legtöbb történelmi látnivaló akár villamossal, akár gyalog.
Egyébként a hely tiszta volt és mindennel felszerelt, ingyen wifivel és nagyon kényelmes ággyal, pehelypaplannal, puha fotellel, mosógéppel, mosogatógéppel szóval nálam 5 csillagot kapott.
A szálláson már vártak minket, megkaptuk a kulcsokat, a transzferessel megegyeztünk, hogy mikor jön értünk a visszaút napján. A házigazda levetette a férjem cipőjét a “lépcsős előtérben” (aki járt már arra, mint én, annak ez szintén nem fura), de az én uram jó magyar mentalitással ekképp reagálta ezt le: Én itt nem hagyom, mert ellopják! Mondtam neki, hogy dehogy lopják ez itt így szokás, a kutya nem tud ide bejönni meg minek kéne neki a te cipőd? Csak belenyugodott végül.
A tulajtól még kaptunk két Fatima-szeme kulcstartót ajándékba, megmutatta a szobánkat, leírt két számot, amit hívhattunk, ha van valami óhaj-sóhaj-panasz, megadta a wifi jelszót, aztán le is lépett. Mivel éjjel 1 órát aludtunk, ezért az első dolgunk a kipakolás után az volt, hogy bedőltünk az ágyba. Ez addig tartott, amíg a férjem ki nem ugrott az ágyból… nos, ehhez tudni kell, hogy a lakástól kb. 20 méterre az utca másik oldalán egy kis mecset volt (Defterdar Tahír Efendi (Harem) Camii) és a délutáni imára hívást olyan tisztán hallottuk a szobánkban, mintha valaki bent állt volna és ott olvasta volna hangosbeszélővel a kezében. Félálomban nyugtattam, hogy semmi baj ez csak az imára hívás. Aki a harangozáshoz van szokva, anak először furcsa a sokkal muzikálisabb és hangosabb muszlim imára hívás, amit napi ötször minden mecset harsog kánonban. Lerogyott az ágyra és azt mondta, hogy először azt hitte valamilyen légiriadó van. Mondtam, hogy egy-két nap és már szinte természetes lesz, nem fog ennyire megijedni a hangtól. És ez így is lett, mert a harmadik napon mikor egy távolabbi mecset hamarabb kezdte el az ezan-t (imára hívás törökül), akkor már reklamált, miszerint: “A miénk nem csinálja? De miért? – Majd fogja, nyugi – De a miénk mikor fogja, miért nem most?”
Az estét azzal töltöttük, hogy kimentünk a buszállomásra (Harem Otogar) ahol rengeteg ember nyüzsög és a leleményes utas fogók Ankara-Ankara-Ankara ordítozása szünet nélküli. Viszont ettünk az egyik kis büfében egy nagyszerű Dürüm-öt és ittunk hozzá tűzforró çay-t (tea – ezt nem lehet kihagyni), ami a férjem szívébe egyből belopta magát. Egyébként nagyon kedvesen érdeklődtek, hogy honnan is jöttünk, a Macaristan (Magyarország) válaszra már csillan a szemük és mondják, hogy jó, az jó. Érdekességképpen: 3 nap alatt néztek minket töröknek, németnek, hollandnak, orosznak és még arabnak is.

Kis bénázás után beszereztünk még egy papucsot, 3 pişmaniye-t 5 líráért (ez egy vattacukor szerű édesség, amit én már ismertem korábbról) és kiderítettük egy angolul tudó biztonsági őr segítségével, hogy valóban a szemünk előtt lévő forgó beléptető rendszerrel lehet feljutni a kompra ami átvisz az európai oldalra (3 líra – 1 zseton)- tehát ezt takarta a Harem Feribotu felirat.
Másnap már támadásba lendültem és felfedeztem az utcán fent lévő Supermarket-et, ahol bevásároltam és “igazi” török reggelivel készültem a férjemnek. Ó, összefut a nyál a számban!

Ekkor terveztük az első nagyobb utunkat, át az európai oldalra. Elég korán keltünk, mert fogalmunk sem volt, hogy indulnak a kompok, de gondoltuk majdcsak látjuk, hogy mennek be az emberek. A rendszer zsetonos, 3 török líra 1 zseton ára, ezzel mehetsz át a forgókapun, kvázi ez a jegy.
Megnyugodva láttuk, hogy elég sok ember gyülekezik a zseton automata körül, gondoltuk csak indul innen hamarosan valami. Azért mondjuk ki, elönti az embert a büszkeség, mikor bedobja a líráit és a gép kiadja a zsetont, akkor még jobban mikor bedobja a forgókapuba és az átengedi (pedig nem is beszél magyarul).

A kompközlekedés nagyon sűrű, sok autóval és sok utassal, de azért nem volt nagy zsúfoltság. Belül van egy nagyon kényelmes székekkel ellátott, szinte kávézószerű (tényleg lehet kávét, teát, egyebeket is kapni) “kabin” van, de mi kint maradtunk a korlátnál. Egy apuka és a három lánya került mellénk, az egyik kérdezett valamit, de mondtam angolul, hogy hayir türkce, english please. Onnantól az egyik lányka kérdezgetett – szerintem összeszedte minden angol tudását, ami a suliban ráragadt:) Honnan jöttél? Mi a neved? Szép! Tenger! Cukiság a köbön. A török emberek nagyon kedvesek és vendégszeretők, ez elvi kérdés náluk.

A sirályok meg… ijesztőek… olyan közel repülnek, hogy szinte lefejeled őket és sokan vannak. Meg lehetne őket érinteni, ha akarnád… akarná a fene én nem nagyon díjaztam, itthon se szeretem, mikor a galamb nem veszi figyelembe a fejemet a röppályájánál…

Hajókázás után a Sultanahmet téren kötöttünk ki (régi nevén Hippodrom tér), ennek a végében található a rózsaszín gránit Theodosius-obeliszk, a másik végében a nyolcszögletű neobizánci stílusban épített boltíves fedett szökőkút. Itt rengeteg a turista!

Kerestünk egy éttermet, ahová leheveredhetünk, nagyon készségesen ajánlgatták az étlapról a 38 lírát kóstáló menüket, köszi nem, egy könnyebb, túrós-sajtos-petrezselymes roládos kis tállal megelégedtünk. A turistanegyedekben eléggé el tudnak szállni az árakkal, érdemes átszámolni, hogy mégis mennyiért próbálják ránk sózni a kinézett árut. Az étel finom volt, az pedig plusz ajándék volt, hogy egy másik étterembe is be akartak csalogatni oly módon, hogy a férjem után kiabálta a legény, hogy: I LOVE YOU!

Utána végigbandukoltunk az utcácskák és terek kavalkádján, végül a híres sultanahmeti mecsetnél kötöttünk ki, a Kék Mecsetnél. Ott is rengeteg a turista, de ingyenes a belépés. Még el kell mondanom, hogy mecsetbe lépés előtt még a járdán tépni kell egy zacskót, abba tenni a cipőt és csak azután lehet fellépni a szőnyegezett részre. Férfiaknak tilos a rövidnadrág, izompóló, nőknél a sokat mutató ruha (rövid szoknya, csöcsörészős top itt mellőzendő), de a bejáratnál kék kendőkkel segítenek ezeken a gondokon (régen nem volt kötelező a nem muszlim turistáknak a hajukat betakarni, most már igen), most már a kék kendőt erre is osztják és még ha lazán is átvetve, de fel kell tenni a fejre (kapucni is megteszi). A mecset csodálatosan lenyűgöző építészetileg, díszítésileg, olyan káprázatos látványt nyújt, hogy mindenki a fejét kapkodja.

Ezután kicsit hódoltunk a szenvedélyeknek, mert a Nagy Bazár felé vettük az irányt (A Sultanahmet megállótól ugyanazon az útvonalon, tehát T1-es villamos Zeytinburnu felirattal a Nagy Bazár 2 megálló, név szerint: Beyazıt – itt kell leszállni és az úton balra átmenve tárul a szemünk elé)

No… a Grand Bazaar-ban napokat lehetne eltölteni. Belül azt se tudod hol vagy, de van egy utcája kívül is, amit én jobban szeretek a benti résznél.

Bent az aranytól kezdve (azzal tele van) a teáig mindent lehet venni. DE! Nem olcsó! Most hívom fel erre a figyelmet! A Nagy Bazár DRÁGA! Főleg ha angolul szólalsz meg! Alkudni persze KELL, szeretnek üvöltözni utánad (nekem 15 lírát sikerült így lealkudni 3 round-os meccsen egy gyűrűből). Ezért is szeretem jobban a hozzá kapcsolódó, ezt körülvevő utcákon lévő standokat, ott barátiabbak az árak. És! Itt találni gyógyszertárat is! Csak plusz infó, ami jól jöhet, ha az ember fia-lánya fejfájós, nyakfájós és egyebek.

Utoljára hagytam a török nyelvleckék kezdőknek című részt, ami még azt is reprezentálja mennyire segítőkészek a török emberek. A buszállomáson még kerítettünk két dürüm-öt elvitelre és a férjem megpróbálta kideríteni kézzzel-lábbal, hogy tartanak-e sült török rizst. Sweet rice (édes rizs)… kijött, mondta, hogy mutogattak neki a kockacukorra meg a rizsre, de nem nagyon ért célt a kalimpálása as az angol szavak random ismétlése. Amíg a tulaj utánunk nem szaladt egy nagy remember (emlékszem) felkiáltással. Elmondása szerint: sweet rice, remember, turkish name: sütlaç! – Emlékszem, édes rizs, a török neve sütlaç! Náluk nem lehetett kapni, de megható az a tudat, hogy legalább valaki ennyire elgondolkodott a kedves vásáró kérésén.

Az utcánk aljában, pár házzal odébb volt egy kifőzde szerű étkezde, oda még bement a férjem, immár a török név tudatában már magabiztosan vette meg azt az isteni pudingos rizst. Plusz még finom kenyeret is vett reggelire.

égbolt repülőről

Sultanahmet Cami 1

Tenger 1

török reggeli

sütlac

török teafőző

 

Csacsovszky Szilvia