A password will be e-mailed to you.

Rémlenek még azok a hetvenes-nyolcvanas évekbeli filmjelenetek, ahol Jockey Ewing kinézetű emberek dohányoznak a repülőkön, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne? Akkoriban nem csak a filmekben volt így. Íme a történet:

Légi utasszállításról érdemben a huszadik század elejétől lehet beszélni. Talán meglepő, de az első utasszállítókon még nem lehetett dohányozni – teljesen ésszerű okokból –, ugyanis ezek főleg fából, vászonból és egyéb gyúlékony anyagokból készültek. Eleinte sokkal tágasabb terű, több kényelmi funkciót engedő léghajókon történt az utasszállítás. A repülőgépeket főleg harcászati célokra használták, túlságosan szűkösek és zajosak voltak, egyszóval nem kedveztek a nyugodt, kényelmes utazásnak. A Hindenburg katasztrófája (1937) viszont sokakat elkedvtelenített a léghajózástól, így ezt követően virágzásnak indult a repülőgépes utasszállítás. A fellendülő repülőgépipar a harmincas években már sorra gyártotta a kevésbé tűzveszélyes, fémből készült, utasszállítókat (olyanokat például, mint a képen látható „konzerv lúd” becenévre hallgató monstrum), így a dohányzástilalom is okafogyottá vált.

doh1
Az harmincas évek egyik utasszállítója (www.oldmodelkits.com)

A dohányipari vállalatok pedig jól ráéreztek a fellendülő légi közlekedésben rejlő lehetőségekre. A repülés akkoriban kiváltságos dolognak számított és ezt az életérzést igyekezték fokozni dohányzásra buzdító reklámokkal. A dohánycégek hirdetéseik révén elérték, hogy a repüléshez és a dohányzáshoz együtt a luxus érzése társuljon.

doh2
Reklám a harmincas évekből (http://tobaccocontrol.bmj.com)

Az első időkben teljesen hétköznapi jelenség volt, hogy repülés közben valaki kipöccintett egy cigarettacsikket a repülőgép ablakán. Ekkoriban a szellőztetést nyitott(!) ablakok segítségével oldották meg, így a résnyire hagyott kabinablakokon a légcsavarszél egyszerűen kiszippanthatta a füstöt a szabadba. A parázsló csikkek kihajítását egyébként nem nézte jó szemmel az Egyesül Államok Mezőgazdasági Minisztériuma (U.S. Department of Agriculture) mondván, komoly veszélyt jelent Amerika természetes élővilágára. De problémát jelentett például az is, hogy nagyobb magasságokban nem égett a cigaretta, sőt az íze is más volt – olvasható a spaceandairmag.com oldalán megjelent cikkben.

A második világháború után kezdődött a „dohányzós repülés” fénykora. Néhány elszigetelt esetet leszámítva a repülőtársaságok nem igazán korlátozták a fedélzeten történő dohányzást. Aztán a hatvanas években, elsősorban az egészségügyi kockázatok miatt, erősödni kezdtek a dohányzásellenes hangok. Sok légiutas-kísérő sérelmezte, hogy akaratán kívül is ki van téve a dohányfüst ártalmainak. (Ha végig gondoljunk, teljesen érthető volt az elégedetlenségük. Passzívan dohányozni körülbelül olyan, minthogyha kicsit mi is lerészegednénk attól, hogy valaki mellettünk iszik). Ralph Nader jóvoltából (aki ma is tevékeny politikus az USA-ban) 1969-ben a kongresszus elé került egy az utasok és a stewardessek védelmét szolgáló dohányzáskorlátozó javaslat, aminek köszönhetően, 1973-tól az amerikai légitársaságok gépein kötelező lett külön dohányzó és nemdohányzó részlegek kialakítása.

A változtatások csupán részben fedték a Nader-féle javaslatban szereplős igényeket, hisz eredetileg a cél az volt, hogy egyáltalán ne lehessen rágyújtani a repülőgépeken. Ahogy a döntés egyik kritikusa fogalmazott: „Dohányzó részt fenntartani egy repülőgépen olyan, mintha egy medencében lenne külön belepisilős rész is.” S bár a hasonlat találó, a rendszer még jó húsz évig fent maradt részben a dohánylobbi erőfeszítéseinek köszönhetően.

A fordulópont 1986-ban következett be, amikor az Amerikai Tudományos Akadémia (NAS) kiadott egy tanulmányt, amely szerint a stewardessek munkájuk közben pont annyit füstöt kénytelenek belélegezni, mintha egy olyan emberrel élnének, aki napi egy dobozzal szív. Ez meglehetősen komoly visszhangot váltott ki. Így először 1988-ban Ronald Reagan, aki valamikor maga is cigireklámok plakátján feszített, az Egyesült Államok elnökeként aláírta azt a törvényt, mely szerint a két óránál rövidebb útidejű, hazai járatokon nem lehet dohányozni. 1989-ben a Bush-kormány a hat óránál rövidebb időtartamú repülőutakra is kiterjesztette a tilalmat. Ugyanekkor Kanada zéró toleranciát hirdetett a hazai és nemzetközi járatokon történő dohányzást illetően. Ezt követően pedig a légitársaságok sorban jelentették be, hogy járataikon a jövőben tilos lesz dohányozni. 1998-ban a British Airways, a Lufthansa, az Airfrance és számos más európai cég is 100%-ban füstmentes légitársasággá vált. 2000-től az USA is csatlakozott. Ma már szinte sehol nem lehet dohányozni repülőgépeken.

Szinte? Nos, a magángépeken természetesen lehet. Illetve… Az interneten feltett végeláthatatlan kérdésözönből szemezgetve lehet találni olyat, aminél a hozzászólásokban azon megy a vita, hogy melyik légitársaságoknál lehet még rágyújtani a fedélzeten. Állítólag nem olyan régen, még néhány fejlődő országbeli légitársaságnál lehetett dohányozni. Például a kubai, indonéz és iráni légitársaságnál. De a mostani állás szerint úgy fest, erre már nincs lehetőség. Utánanéztem, még az észak-koreai légitársaságnál sem.

(tobaccocontrol, airspacemag, ozy)